Odalent!
Évmilliós erdők,elszenesedett fák csendje, némasága,
Felverte a zaj, emberi moraj, fejsze lecsapó puffanása,
Bányászok bizakodó kacagása, bányafák ropogása,
Csillék nyikorgása,s a surranó levegő szuszogása.
Minden napi harc a fronton, átizzadt ruhák, imbolygó fejlámpák,
Hősök, húsbamaró fák, vasak, tenni akarás,
S barátok, kollégák testvérek, kik örökre elhagytak,
De voltak, s még emlékezünk, nyomuk megmarad.
Most újra csend van, odalent a mélyben,
Betemetve, kacagások, fájdalmak, remények,
Kőkemény férfiak, könnyeket morzsolnak,
Nem látnak előre, a múltba bámulnak.
Jövőjük nincs, csak a dicső múlt,
A fájdalom, szívükig hatolt,
Gyászuk, egy ország gyásza,
Megkezdődött egy nemzet, halála!
Írta:Makai Péter
Anyák napjára
Írásommal tisztelgek azoknak az anyáknak,
Kik alárendeltek mindent a családnak,
Kiknek a legnagyobb boldogsága,
Ha körülöttük, boldog a családja.
Nem titkolom,az ünnepeket unom, s megvetem,
Talán csak ezt az egyet tisztelem,
A legtöbb ünnep az üzletről szól,
Zsebekben kotorász, kirabol.
De ha anyák napján nincsen pénzed másra,
Biztosan futja egy szál virágra,
Vagy ha mégse, lopj egy szál orgonát,
Az is örömmel tölti el, édesanyád!
Mikor gyermek voltál,álmodban, ő betakargatott,
Betegségben, melletted virrasztott,
Ha bajban voltál, nem kérdezett, segített,
Boldogságodban, veled nevetett.
Ha fordul az idő kereke, te lépsz felnőtt korba,
Édesanyád nevelése ne hulljon a porba,
Édesanyád, ki önzetlen nevelt fel, s néha szenvedett, ha kell,
Egy szál virágot, megérdemel.
Ha már nem él, s hideg sírba temették,
Mesélj róla gyermekednek, ápold, őrizd emlékét,
Sírján legyen mindig, egy szál virág,
S hirdesd bátran, Ő a te jó ÉDESANYÁD.
Nem rontom az ünnepet, nem írok azokról,
Kik megszülték gyermekük, s eldobták maguktól,
Az ilyenek még jobban felemelik,
Egy igaz anya értékeit.
2010-05-06
Felsőlajos
Makai Péter
Ballada a katonáról.
Nyár van, napsütés, csak a tücsök ciripel,
A fák árnyékában birkanyáj delel
A mezőt színes virágok borítják,
Itt-ott egy fecske tovaszáll.
Néhány kósza bárányfelhő bandukol lassan,
Szélcsend,némaság,madárdal sem szólal,
De távolról halk kacagást hallani,
Szerelmespár,csak tud így kacagni
S valóban szerelmesek, egymást átölelve,
Néznek kutakodón, egymés szemében
Optimistán, bátran tervezik a jövőt,
Tervezgetik az első lépést, az esküvőt.
Az isten háta mögött béke honol
Futólag hallotak a háborúról
Pedig már harcigépek zajától
Remegett a föld,tőlük távol.
A fiú, hazakísérte szerelmét, fogta kezét,
Szerelmes szavakat suttogva,nézte szemét,
Majd nehéz szívvel búcsút intett,
Megszaporázta lépteit,haza sietett
Otthon törékenynek tűnő, édesanyja várta,
Frissen hullt könnye,barázdát vájt az arcába,
A fiút megelátva, hoozfutott,átölelte,
Zokogásba húlt szava, mint zápor, hullot könnye.
Apja, az öreg kőkemény napszámos,
Ott ült szomorúan a tornácon,
Szeme sarkában el morzsolta könnyeit,
Remélem fiam, az isten megsegít.
A fiú nem értette, tán halott van a háznál?
Hogy őt szüléi, ily szomorúan várták,
De megtudta hamar a valót,
Megkapta a behívót.
Ne sírjon édesanyám, vigyázok magamra,
Ott nem maradok én a háborúban,
Édesapám is végigharcolta az első világégést,
S lám, itt vágja a dohányt, eszi a szegények kenyerét
Elköszönt édesanyjától,apjától, elment a lányhoz,
Elmondta néki, hogy három napra mához,
Feltölti a mundért, meg tőle távol,
Mindketten sírtak,ahogy búcsúzott a lánytól.
Ne menj el, maradj éjszakára,
Könnyeivel küszködve,súgta a lányka,
Néked adom legbecsesebb kincsem,
Hogy tudd, szeretlek, s várlak haza téged.
Így is történt, a fiú ott maradt,
Töltötték együtt csodás órákat,
A szenvedély őket elragadta,
S egy csodás világban rakta őket partra.
Egy csodásvilág,ahol nincs háború,
Ahol derűre,nem jön ború,
Ahol szerelem a mindenható,
Ahol két szerelmes szív, el nem választható.
La Fontian nyomán
A holló és a róka
Erdő szélén, fa tetején, üldögélt a holló,
Csőre, mint hatalmas piros olló,
Benne illatos sajt,
Ami egy éhes rókát oda csalt.
Magas volt a fa, a sajtot el nem érte,
Ezért ravaszul a hollót dícsérni kezdte,
Szép a tested, szép rajta a toll,
De mit sem ér, ha hangod torz.
Mérges lett a holló,károgott,
A darab sajt lehullott,
A ravaszdi felkapta, megette,
Elfutott,meg sem köszönve.
Írta: Makai Péter
2010-03-03
Felsőlajos
Mese a kullancsról
kit nem ismer már az utókor
Ha a korhatáros részt kihagyom,
Itt vagyok a lombok alatt két csupasz valagon,
Az ösztönöm követve, lágy részt kerestem,
Hogy ráleljek, az éltető nedűt szállító erekre.
Ráleltem, megszívtam púpomat, s mint egy kisded elaludtam,
Ébredtem, zaklatás után, egy üveg fiolában,
S nyakon öntve, bőven szesszel,
A lelkem lassan kileheltem.
Lelkem száll a végtelenbe,
Vajon hová jut, purgatóriumba, vagy a kullancs mennybe
Makai Péter .,
A Mélyben
Ha takaró alatt, sötét éjben
Szorosra zárod a szemed,
Olyan sötétet akkor sem láthatsz,
Mint lent, mélyen a bányában.
Ha forró kánikulában árnyékot keresel,
Akkor sem érzel, oly fullasztó meleget,
Mint a bányász ki rosszul szellőztetett,
Dolgozott, termelte a szenet.
Ha munkaidőd írodába tellik,
Benned fel sem sejlik,
Milyen lehet egésznap köveken térdelni,
S közben a föld gyomrában szenet rabolni.
Ha fel merűl benned, hogy megérted,
Milyen, mikor társadat temeted,
Akkor bizonyos hogy tévedsz,
Ezt megérteni, rövid az élet.
Tegnap még vele dolgoztál, söröztél,
Vele búsultál, vele örültél,
Mostad a hátát, ő a tiédet,
Egy robbanás vetett ennek véget.
Ha nem tudod, szerencsés vagy,
Mert ezt fel sem foghatja, sem szív,sem agy,
Te nem voltál más csak a társa,
De volt neki szüléje,családja.
Ezért ha melegszel szobádban télen,
Gondolj azokra,akik nem oly régen,
Lent a mélyben termelték a szenet,
Áldoztak vért, áldoztak életet.
Makai Péter
Keselyűk
Keselyűk serege lepte el e földet,
Tömegük árnyékába borítja, Kárpát-medencénket.
Vadászati tilalom vonatkozik rájuk,
Ott is mindenhol, éhes fiókájuk.
Ezernyi gennyes seb, hazánk testén,
Meg sem várják elestét,
Csípik,marják,élve felfalják,
Hova jutott e kis ország?
A dögevők egy új fajtája ez,
Türelmetlen,élve kibelez,
Saját fajtáján növekszik, hízik,
S van oly balga, ki bennük bízik
A keselyű, legyen bármilyen színű tolla,
Szálljon jobbra vagy balra,
Keselyű marad, dögevő rohadék,
Utánuk csak fehér csont marad.
Ezt a ronda férget, mi teremtettük,
Az első megjelenőt, agyon nem ütöttük,
Most meg sírunk-rívunk, acsarkodunk,
Egymásnak panaszkodunk.
Ám ha összefogna e boldogtalan nép,
Együtt szátzúzhatná a dögevők fejét,
Utána kereshetnénk, egy kevésbé éhes madarat,
Ki nem hagy maga után, hófehér csontokat.
Ahogy ismerem a múltat, s e népet,
Már sokszor, ezer sebből vérzett,
És ha véletlenül talpra kecmergett,
Keresett magának új keselyű sereget.
Áprilisban újra mehetünk szavazni,
Segítünk egy ki éhezett rajnak, konchoz jutni,
Saját húsunkat kínáljuk tálcán,
Tényleg nem vagyuk mások, mint birkák.
Rajtunk kacag a fél világ,
Kacagnak, hisz dögevők,hiénák,
Mit érdekli őket a mi sorsunk,
Hisz nekik is gyarapodik zsírjuk.
Makai Péter
2010-03-21
Jó szerencsét!
Oda lent a mélyben,örök sötétségben,
Porban,melegben,rengetek veszélyben,
Mocskosan, izzadtan fejt a szenet,
Egy különleges ember sereg.
Száz veszéllyel szembe nézve,
Fáradságot nem ismerve,
Kérges kezükbe szerszámot ragadva,
Nap,mint nap,indulnak a harcba.
Odalnet a mélyben,örök sötétségben
Meghalnak az álmok,
Reálisan látod a világot,
Vágyod látni családot, napvilágot.
Acél markodban a szerszám meg nem áll,
Dolgozik a csillés, dolgozik a vájár,
S e fronton szigorú rendben,
Jövesztik a szenet, dacolva veszéllyel.
Odalnet a mélyben,örök sötétségben
Folyik a munka egyet értésben,
Ezernyi mellkasban,
Egyetlen szív dobban
Osztoznak a sorsban, több mint munkatársak,
Odalent ők bajtársak
A nem várt halál, ha néha le csap,
Szívünkből ott marad egy darab.
Odalnet a mélyben,örök sötétségben
Csendül a csákány,lecsap a fejsze,
Megkövesedett erdők életre kelnek,
Bányászok a mélyben,harcba mennek.
Idefent a fényben, emlékezz azokra,
Kik e csatában vesztettek, oda lent maradtak,
Egészségüket,életüket,vérüket adták,
Hátra maradtak özvegyek és árvák.
S bajtársak emlékezzetek,
Én is egy voltam köztetek,
Nem feledlek titeket,
Legyen a jó szerencse veletek
Makai Péter
2010-03-03