Vers mindegy kinek.

Próbálkozás a betű halmazok sorrendbe rendezésével.

Odalent!


Évmilliós erdők,elszenesedett fák csendje, némasága,
Felverte a zaj, emberi moraj, fejsze lecsapó puffanása,
Bányászok bizakodó kacagása, bányafák ropogása,
Csillék nyikorgása,s a surranó levegő szuszogása.

Minden napi harc a fronton, átizzadt ruhák, imbolygó fejlámpák,
Hősök, húsbamaró fák, vasak, tenni akarás,
S barátok, kollégák testvérek, kik örökre elhagytak,
De voltak, s még emlékezünk, nyomuk megmarad.

Most újra csend van, odalent a mélyben,
Betemetve, kacagások, fájdalmak, remények,
Kőkemény férfiak, könnyeket morzsolnak,
Nem látnak előre, a múltba bámulnak.

Jövőjük nincs, csak a dicső múlt,
A fájdalom, szívükig hatolt,
Gyászuk, egy ország gyásza,
Megkezdődött egy nemzet, halála!

Írta:Makai Péter

 

Anyák napjára

Írásommal tisztelgek azoknak az anyáknak,
Kik alárendeltek mindent a családnak,
Kiknek a legnagyobb boldogsága,
Ha körülöttük, boldog a családja.

Nem titkolom,az ünnepeket unom, s megvetem,
Talán csak ezt az egyet tisztelem,
A legtöbb ünnep az üzletről szól,
Zsebekben kotorász, kirabol.

De ha anyák napján nincsen pénzed másra,
Biztosan futja egy szál virágra,
Vagy ha mégse, lopj egy szál orgonát,
Az is örömmel tölti el, édesanyád!

Mikor gyermek voltál,álmodban, ő betakargatott,
Betegségben, melletted virrasztott,
Ha bajban voltál, nem kérdezett, segített,
Boldogságodban, veled nevetett.

Ha fordul az idő kereke, te lépsz felnőtt korba,
Édesanyád nevelése ne hulljon a porba,
Édesanyád, ki önzetlen nevelt fel, s néha szenvedett, ha kell,
Egy szál virágot, megérdemel.

Ha már nem él, s hideg sírba temették,
Mesélj róla gyermekednek, ápold, őrizd emlékét,
Sírján legyen mindig, egy szál virág,
S hirdesd bátran, Ő a te jó ÉDESANYÁD.

Nem rontom az ünnepet, nem írok azokról,
Kik megszülték gyermekük, s eldobták maguktól,
Az ilyenek még jobban felemelik, 
Egy igaz anya értékeit.

2010-05-06
Felsőlajos
Makai Péter

 

 

Ballada a katonáról.

Nyár van, napsütés, csak a tücsök ciripel,

A fák árnyékában birkanyáj delel

A mezőt színes virágok borítják,

Itt-ott egy fecske tovaszáll.

 

Néhány kósza bárányfelhő bandukol lassan,

Szélcsend,némaság,madárdal sem szólal,

De távolról halk kacagást hallani,

Szerelmespár,csak tud így kacagni

 

S valóban szerelmesek, egymást átölelve,

Néznek kutakodón, egymés szemében

Optimistán, bátran tervezik a jövőt,

Tervezgetik az első lépést, az esküvőt.

 

Az isten háta mögött béke honol

Futólag hallotak a háborúról

Pedig már harcigépek zajától

Remegett a föld,tőlük távol.

 

A fiú, hazakísérte szerelmét, fogta kezét,

Szerelmes szavakat suttogva,nézte szemét,

Majd nehéz szívvel búcsút intett,

Megszaporázta lépteit,haza sietett

 

Otthon törékenynek tűnő, édesanyja várta,

Frissen hullt könnye,barázdát vájt az arcába,

A fiút megelátva, hoozfutott,átölelte,

Zokogásba húlt szava, mint zápor, hullot könnye.

 

Apja, az öreg kőkemény napszámos,

Ott ült szomorúan a tornácon,

Szeme sarkában el morzsolta könnyeit,

Remélem fiam, az isten megsegít.

 

A fiú nem értette, tán halott van a háznál?

Hogy őt szüléi, ily szomorúan várták,

De megtudta hamar a valót,

Megkapta a behívót.

 

Ne sírjon édesanyám, vigyázok magamra,

Ott nem maradok én a háborúban,

Édesapám is végigharcolta az első világégést,

S lám, itt  vágja a dohányt, eszi a szegények kenyerét

 

Elköszönt édesanyjától,apjától, elment a lányhoz,

Elmondta néki, hogy három napra mához,

Feltölti a mundért, meg tőle távol,

Mindketten sírtak,ahogy búcsúzott a lánytól.

 

Ne menj el, maradj éjszakára,

Könnyeivel küszködve,súgta a lányka,

Néked adom legbecsesebb kincsem,

Hogy tudd, szeretlek, s várlak haza téged.

 

Így is történt, a fiú ott maradt,

Töltötték együtt csodás órákat,

A szenvedély őket elragadta,

S egy csodás világban rakta őket partra.

 

Egy csodásvilág,ahol nincs háború,

Ahol derűre,nem jön ború,

Ahol szerelem a mindenható,

Ahol két szerelmes szív, el nem választható.

 

De reggel lett, a nap felkelt, a szégyentelen,
A fiú elbúcsúzott, hazafelé lépkedett,
Fejébe a gondolatok rohangáltak,
De nem szabtak gátat a szomorúságnak.
 
Összepakolt, megölelte édesanyját,
Álltak ott ölelkezve némán,
Az anyja zokogott, ő nyelte könnyeit,
A bánat megölte szavait.
 
 Kezet fogott apjával, őt is meg ölelte,
A két jó szülőt, a jóisten segítse,
Amíg távol van bajuk ne essen,
Majd hazajön, azért, hogy segítsen.
 
 
Elutazott, távoli kaszárnyába,
Hogy megtanítsák a katonaságra,
Amikor megtanulta a leckét,
Egy csukott marhavagonba terelték.
 
 
idegen országban, idegen földön,szálltak le a vagonból,
Távol szülőktől ,szerelmüktől, szeretett hazától,
Amerre néztek, rokkantak, sebesültek,
Gyümölcsei e mostani világégésnek.
 
 
Eltelt már fél év, mióta elköszönt,
Semmi hír otthonról, eltekintve pár rövid levéltől,
S ott a lövészárok mélyén, a negyvenfokos hidegben,
Kimondhatatlan szomorúság, költözik szívébe,
 
 
A golyók röpködnek, mint megvadult darazsak,
Kit eltalálnak, annak örök dicsőséget hoznak,
A szétfröccsenő repeszek tarolnak,
Életfogytik tartó nyomorúságot szórnak.
 
 
Repülőgépek szórják halálos terhüket,
Robbannak, a földsír,beleremeg,
A lánctalpak emberi testeken taposnak,
Szétrobbanó szervek, rájuk tapadnak,
 
 
S a hazáját védő ellenség, nem kíméletes,
Olyan, mint gyermekét védő szörnyeteg,
S őket ki hibáztatná, ki a vétkes,
Aki hódítani akar, ez nem kétséges.
 
 
A fiú keze, a puskára fagyott,
S most vezényelnek rohamot,
A jéggé fagyott katonák teste,
Jelent talán valami védelmet.
 
 
Roham,golyók röpködnek, ágyúk dörögnek,
A megfagyott, agyonkínzott testek, alig működék,
Szerelmére, öreg szüleire gondol,
Már nem hiszi, hogy ki kerül e pokolból. 
 
Rohan,rohan néha puskájával tüzel,
Ellenséges lövész, rá felfigyel,
Célba veszi a fiú mellkasát,szívét,
S elküldi a halál forró üdvözletét.
 
 
A láb megmered, majd térdre hull,
Fájdalomtól könnye kicsordul,
Puskája kiesik kezéből, s már tudja,
Ez volta az utolsó napja a háborúban,
 
Felrémlik előtte szerelme képe,
Nyújtja kezét,hogy elérje,
De nem éri el,már a halál alagútjában jár,
Hiába ígérte, nem tudta betartani adott szavát.
 
Nem megy haza, sem teste, sem lelke,
Idegen földön fekszik, temetetlen,
A szél, ráhordja a havat, megfagyott testére,
A halálban, már mindenki testvére
 
A gyásztávirat gyorsan megérkezett,
Az édesanyja beleöregedett,
Már sírni sem tudott,elfogytak könnyei,
Szava elakadt, nem volt mit mondani
 
Az apja a tornácon ült,s vágyta,
Bár fia itt ,s ő volna halálba,
Úgy érezte elvették életét,
megölték élete értelmét.
 
A menyasszony, ki szíve alatt hordta gyermekét,
Ki elvesztette szerelmét, életét,
Magában roskadt,csak sírt,csak sírt,
Szíve majd meg szakadt szerelméért.
 
 
Gyermeke kedvéért összeszedte magát,
Nemsokára világra hozta a kisbabát,
Hatalmas szerelmének,élő jelét,
S beleoltotta minden szeretetét.
 
Azóta is várja haza a katonát,
Gyermekében látja,szerelme arcvonását,
Szerelme nem csitult,ott él benne,
Életben tartja gyermeke.
 
2011-01-12
Felsőlajos
Írta: Makai Péter
 
 

La Fontian nyomán
A holló és a róka

Erdő szélén, fa tetején, üldögélt a holló,
Csőre, mint hatalmas piros olló,
Benne illatos sajt,
Ami egy éhes rókát oda csalt.

Magas volt a fa, a sajtot el nem érte,
Ezért ravaszul a hollót dícsérni kezdte,
Szép a tested, szép rajta a toll,
De mit sem ér, ha hangod torz.

Mérges lett a holló,károgott,
A darab sajt lehullott,
A ravaszdi felkapta, megette,
Elfutott,meg sem köszönve.

Írta: Makai Péter
2010-03-03
Felsőlajos

Mese a kullancsról
kit nem ismer már az utókor

Ha a korhatáros részt kihagyom,
Itt vagyok a lombok alatt két csupasz valagon,
Az ösztönöm követve, lágy részt kerestem,
Hogy ráleljek, az éltető nedűt szállító erekre.
Ráleltem, megszívtam púpomat, s mint egy kisded elaludtam,
Ébredtem, zaklatás után, egy üveg fiolában,
S nyakon öntve, bőven szesszel,
A lelkem lassan kileheltem.
Lelkem száll a végtelenbe,
Vajon hová jut, purgatóriumba, vagy a kullancs mennybe

Makai Péter .,

A Mélyben


Ha takaró alatt, sötét éjben 
Szorosra zárod a szemed,
Olyan sötétet akkor sem láthatsz,
Mint lent, mélyen a bányában.

Ha forró kánikulában árnyékot keresel,
Akkor sem érzel, oly fullasztó meleget,
Mint a bányász ki rosszul szellőztetett,
Dolgozott, termelte a szenet.

Ha munkaidőd írodába tellik,
Benned fel sem sejlik,
Milyen lehet egésznap köveken térdelni,
S közben a föld gyomrában szenet rabolni.

Ha fel merűl benned, hogy megérted,
Milyen, mikor társadat temeted,
Akkor bizonyos hogy tévedsz,
Ezt megérteni, rövid az élet.

Tegnap még vele dolgoztál, söröztél,
Vele búsultál, vele örültél,
Mostad a hátát, ő a tiédet,
Egy robbanás vetett ennek véget.

Ha nem tudod, szerencsés vagy,
Mert ezt fel sem foghatja, sem szív,sem agy,
Te nem voltál más csak a társa,
De volt neki szüléje,családja.

Ezért ha melegszel szobádban télen,
Gondolj azokra,akik nem oly régen,
Lent a mélyben termelték a szenet,
Áldoztak vért, áldoztak életet.


Makai Péter

 

Keselyűk

Keselyűk serege lepte el e földet,
Tömegük árnyékába borítja, Kárpát-medencénket.
Vadászati tilalom vonatkozik rájuk,
Ott is mindenhol, éhes fiókájuk.

Ezernyi gennyes seb, hazánk testén,
Meg sem várják elestét,
Csípik,marják,élve felfalják,
Hova jutott e kis ország?

A dögevők egy új fajtája ez,
Türelmetlen,élve kibelez,
Saját fajtáján növekszik, hízik,
S van oly balga, ki bennük bízik

A keselyű, legyen bármilyen színű tolla,
Szálljon jobbra vagy balra,
Keselyű marad, dögevő rohadék,
Utánuk csak fehér csont marad.

Ezt a ronda férget, mi teremtettük,
Az első megjelenőt, agyon nem ütöttük,
Most meg sírunk-rívunk, acsarkodunk,
Egymásnak panaszkodunk.

Ám ha összefogna e boldogtalan nép,
Együtt szátzúzhatná a dögevők fejét,
Utána kereshetnénk, egy kevésbé éhes madarat,
Ki nem hagy maga után, hófehér csontokat.

Ahogy ismerem a múltat, s e népet,
Már sokszor, ezer sebből vérzett,
És ha véletlenül talpra kecmergett,
Keresett magának új keselyű sereget.

Áprilisban újra mehetünk szavazni,
Segítünk egy ki éhezett rajnak, konchoz jutni,
Saját húsunkat kínáljuk tálcán,
Tényleg nem vagyuk mások, mint birkák.

Rajtunk kacag a fél világ,
Kacagnak, hisz dögevők,hiénák,
Mit érdekli őket a mi sorsunk,
Hisz nekik is gyarapodik zsírjuk.

Makai Péter
2010-03-21


Jó szerencsét!


Oda lent a mélyben,örök sötétségben,
Porban,melegben,rengetek veszélyben,
Mocskosan, izzadtan fejt a szenet,
Egy különleges ember sereg.

Száz veszéllyel szembe nézve,
Fáradságot nem ismerve,
Kérges kezükbe szerszámot ragadva,
Nap,mint nap,indulnak a harcba.

Odalnet a mélyben,örök sötétségben
Meghalnak az álmok,
Reálisan látod a világot,
Vágyod látni családot, napvilágot.

Acél markodban a szerszám meg nem áll,
Dolgozik a csillés, dolgozik a vájár,
S e fronton szigorú rendben,
Jövesztik a szenet, dacolva veszéllyel.

Odalnet a mélyben,örök sötétségben
Folyik a munka egyet értésben,
Ezernyi mellkasban,
Egyetlen szív dobban

Osztoznak a sorsban, több mint munkatársak,
Odalent ők bajtársak
A nem várt halál, ha néha le csap,
Szívünkből ott marad egy darab.

Odalnet a mélyben,örök sötétségben
Csendül a csákány,lecsap a fejsze,
Megkövesedett erdők életre kelnek,
Bányászok a mélyben,harcba mennek.

Idefent a fényben, emlékezz azokra,
Kik e csatában vesztettek, oda lent maradtak,
Egészségüket,életüket,vérüket adták,
Hátra maradtak özvegyek és árvák.

S bajtársak emlékezzetek,
Én is egy voltam köztetek,
Nem feledlek titeket,
Legyen a jó szerencse veletek

Makai Péter
2010-03-03

 

 



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 1
Tegnapi: 1
Heti: 1
Havi: 3
Össz.: 1 661

Látogatottság növelés
Oldal: Ide írhatod a weboldalad új lapjának a címét
Vers mindegy kinek. - © 2008 - 2024 - makaipetervers.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »